~ Ahonnan én jövök, ott nem létezik fájdalom, ahol most élek, a lélegzet is fáj nagyon. 

Mostanában olyan elveszettnek érzem magam. Folyton rámtör a szomorúság és a sírás. Mindig úgy érzem, hogy mindenki ellenem dolgozik és senki sem áll mellettem. Mikor egy valaki itt lehetne mellettem ő is itthagy. Végre boldog akarok lenni, már épp eleget szomorkodtam fiúk miatt és nem akarom ismét ezt a korszakomat átélni. Sok olyan dolog ért az életben amit még a mai napig nem tudtam feldolgozni és minden egyes nap eszembejut. Borzasztóan rossz érzés, felemészt. Mindig belegondolok a jövőbe és egyszerűen elszomorodom. A múltban rontottam el mindent. A sulitól is előre félek. Minden tesi óra előtt gyomorgörcsöm volt, hogy már megint mi baja lesz velem annak a gyökér tanárnak. Nem akarok odajárni, nem tudom, hogy fogok még 3 évet végigcsinálni. Nincs hozzá semmi lelkierőm. Egyre többször azt érzem, hogy csak magamra számíthatok. Persze előadja mindenki, hogy itt van/lesz mellettem és mégis sehol senki. Régen mindig olyan boldog voltam szinte nem is tudtam azt, hogy milyen szomorúnak lenni. Most pedig itt vagyok és még egy horror filmen és képes vagyok magamat elbőgni. Teljesen magamba zárkózom és lassan ott tartok, hogy nem érdekel senki és semmi. Bárcsak örökre gyerek maradhatnék akkor nem volt az ég világon semmi problémám talán csak annyi, hogy most melyik játékkal is játszak. Másnak ilyen lehetőségei lennének boldog lenne, de én mégsem érzem magam annak. Folyton próbálok pozitívan gondolkodni és boldognak érezni magam, de nem megy. Próbáltam azt éreztetni magammal, hogy mindent elfelejtettem ami volt, de rákellett jönnöm, hogy belülről még mindig marrnak. Más lehet nem gondolná olyan nagy dolgoknak, de sosem volt egy erős lelkem, minden bajt nagy fájdalomnak élek meg. Úgy érzem nem vagyok már a régi és egyedül nem fogom tudni feldolgozni ezt a sok szart.