Mindig visszatérünk ugyan oda. Mintha még mindig lenne egy megoldatlan feladatom, vagy talán csak újra át kell élnem a kínos pillanatokat. 18 évesen a lehető legtöb bérzés kavarog bennem, aminek a fele komoly döntéseken alapszik. Néha elgondolkozom, hogy melyik a helyesebb út. Kiélvezni azt, hogy még fiatal vagyok és nem tartozom annyi felelősséggel mint majd később fogok vagy komolyan venni és kerülni minden olyan helyzetet amiből fájdalmat szerezhetek. Fájdalom. Ez tett azzá minden embert aki. Szükségünk van rá, akkor is ha erről nem akarunk tudomást venni. Ez fejleszt és kényszerít küzdésre minket. Megtart, majd amikor eljön egy jobb pillanat megtanítja értékelni azt. Személy szerint mindig az ésszerűbb utat választom. Nem is tudom miért, a személyiségemből adódik. De ennek a szeméyliségnek van egy másik oldala is. Érhetetlen kettősség. Az egyik felem szeretni akar, kötődni és biztonságban tudni magát miközben megszakíthatatlan bizalom szövődik. A másik felem lázadni, élni, vonzódni és belevágni az ismeretlenbe. Az utóbbi gyakran felszínre akar törni, de a másik elnyomja. Egy buli vagy egy vacsizós este, egy sex on the beach vagy egy bögre tea, egy szál virág vagy egy szál cigi. A választás nem mindig egyértelmű, de egyre tisztábban látok.